Földes csapadékvízelvezető tava

Ha csak madárdalos esti sétára vágyunk természeti környezetben és nincs időnk messze menni, akkor célozzuk meg a falu Újfalui úti végén található csapadékvíztárolót. De a Petőfi és az Arany János utca végén is elérjük a tavat, amelyet ha körbejárunk, nádi madarak énekében gyönyörködhetünk. Távcső segítsége nélkül is tanulmányozhatjuk őket, hiszen nádas szegélyezi két oldalt az utunkat. Egy határozó könyv segítségével megismerhetjük a foltos nádiposzátát, nádi tücsökmadarat, nádi rigót. A terület mintegy félóra alatt körbesétálható.


Fotó: Tőgye János – mocsári teknős

Keleti-főcsatorna partja

A Keleti-főcsatornapartja a berettyóújfalui hídtól, a derecskei hídon át a kabai hídig kiválóan alkalmas hétvégei kirándulások célpontjaként. A szegélyerdőkben kora nyáron felfedezhetünk egy-két bőtermő eperfát, vagy ősszel egy-egy almafát, és szedret is szedhetünk. A nádas és a változatos korú és helyenként változatos faállományú erdő különösen tavasszal és ősszel nagyon hangulatos, de a téli táj mozdulatlanságában is mozgalmas a Keleti-főcsatorna partja. A berettyóújfalui és derecskei híd közötti szakasz falu felé eső partjáról ősszel esti liba és darubehúzásokban gyönyörködhetünk az Andaházi-vizesélőhely rekonstrukció közelében, míg a szemben lévő parton a Piroska erdő irányába kirándulhatunk.

A környék legjelentősebb csatornája a Keleti-főcsatorna, melyet azért hoztak létre, hogy az akkor újonnan nyert szántóföldek öntözhetők legyenek. A térségben egy ilyen öntözőcsatorna létrehozására már a 18-19. században is többször felmerült az igény. A konkrét tervezéshez végül 1935. október 20-án láttak hozzá, míg a földmunkák 1941. augusztus 8-án kezdődtek meg. A kész csatornát 1956. július 14-én adták át ünnepélyesen Bakonszegen. Az újonnan létrehozott csatorna megváltoztatta környezetének talajszerkezetét, helyenként elősegítette a szikesedési folyamatokat.

Peres-part (Sárréti-főcsatorna)

Mintegy 30-40 évvel ezelőtt az általános iskolások Földesen egy napot a Peres melleti tölgyerdőben töltöttek. Minden osztály kipakolt, számháborúzott, játszott, horgászott és bográcsozott.Igazán hangulatos napot tölthettünk gyerekként a Peresi erdőben, amely ma is áll, de már számos ok miatt sajnos nem viszik a gyerekeket ide kirándulni. A Peres partján a Kecske-hídtól kezdve tehetünk egy sétát, végig a legelőterületen. Tovább haladva a Peres túloldali partján, a Bihari-sík tanösvényt is elérhetjük.

„A Sárréti-főcsatorna élővilága

A Sárréti-főcsatorna a környék egyik jelentősebb csatornája, mely Derecske határától kapta ezt a nevet és a Hortobágy-Berettyó folyóba torkollik Bucsa és Ecsegfalva határában.

Még a folyó szabályozások és a nagy lecsapoló munkák előtt, a Bihar egy jó részét is kiterjedt mocsarak, időszakos vizes élőhelyek borították. A lecsapolásokhoz, hogy minél több szántót nyerhessenek, számos kisebb-nagyobb csatornát ástak. Ahol ezek a csatornák kevésbé „sikerültek” mesterségesre, jobban kanyarognak, esetleg kis területeket olykor elöntenek, a hajdani vízi élővilág maradványait őrzik.

A vizes élőhelyek eltűnésével párhuzamosan, ma már egész Európa szerte megritkult a vidra. Ez a nagytermetű menyétféle szinte kizárólag halakon él, zsákmányát a víz alatt üldözve kapja el. A nagyobb tavak, nádasok mellett a csatornák mentén is jól érzi magát. Rendkívül rejtett életmódja miatt azonban csak ritkán találkozunk vele szemtől szembe. A téli hónapokban valamelyest barátságosabbá válik, ilyenkor a nyomára a hóban is könnyebben ráakadhatunk.


Fotó: Vadász Sándor - Vidra

A csatornákat szegélyező nádasok kistermetű gázlómadárféléje a törpegém. Testét akár a nagyobb nádszálak is elbírják. Jó álcázása miatt többnyire csupán reptében tudjuk megfigyelni.

A csatorna szegélyében, gyékényfoltok között gyakran láthatunk vízityúkot úszni. Még ennél is gyakrabban hallhatjuk a nádas takarásából hangját. A kifejlett példányok sötét pala színűek, de csőrük és homlokuk élénkvörös. A fiatalok kevésbé feltűnő színűek, míg a fiókák egy kis fekete tollcsomóra emlékeztetnek. Talán a környék egyik leghangosabb énekese a nádirigó. Késő áprilistól a csatorna mentén mindenfelé hallhatjuk ezt a nagyobb termetű, de szerény színezetű énekesmadarat. Sokszor láthatjuk a nád csúcsáról énekelni. Ahol a csatorna menti növényzet megfelel a számukra, akár 200 méterenként újabb párral találkozhatunk.

A környék vizes élőhelyein, így a jelentősebb csatornákban is megtalálható hazánk egyetlen teknősfaja, a mocsári teknős. A vízbe dőlt faágakon, növényi törmeléken napos időben szívesen sütkérezik.

A csatornák növényvilága is jellegzetes. Legfeltűnőbb növénye a májustól virágzó sárga nőszirom, mely a megfelelő élőhelyek mentén még mindig gyakorinak mondható. A mocsári nefelejcs kis világoskék virágai már szerényebben húzódnak meg a csatorna partján. A víz felszínén egy érdekes harasztféle, a rucaöröm tenyészik. Rendszertanilag alsóbbrendű növényről lévén szó, virágai nincsenek, érdekesen tagolt levelei miatt mégis igen dekoratív.

A Sárréti-főcsatorna halai

A Sárréti-főcsatorna a terület egyik meghatározó vízfolyása, ezért annak ellenére, hogy mesterséges víztér, igen gazdag halfaunát találunk benne. Az elterjedt, gyakori fajok mellett, néhány értékes, védett faj is felellhető, míg sajnos több agresszívan terjedő, adventív faj is előfordul itt.

Általánosan elterjedt, igen gyakori halfajunk a bodorka. Élőhelyét tekintve kevésbé válogatós, de különösen kedveli a lassú vízfolyásainkat, így a Bihar csatornáinak is közönséges lakója. Egyike leggyakoribb halainknak a kistermetű, maximum 20 cm-re növő küsz. Csatornáinkban is közönségesnek számít, de a túlzottan benövényesedett, hínáros részeket kerüli. Ragadozó halaink egyik legfontosabb zsákmánya. Az oxigénben szegény, dúsan benőtt, lassú folyású szakaszokat kedveli a compó. A Sárréti-főcsatornában mérsékelten gyakori. A csatorna legnagyobb ragadozója a lesből vadászó, ezért rejtekhelyekben bővelkedő területeket kedvelő csuka. Elsősorban halakkal táplálkozik, de békákat és kisebb vízimadarakat is elkap. Szintén ragadozó halfajunk a 20-30 centiméteresre is megnövő sügér. Leginkább aljzatlakó gerincteleneket fogyaszt, de halakat is zsákmányolhat.

A Sárréti-főcsatornában előforduló védett, tehát horgászni is tilos fajok közül kifejezetten gyakori az apró termetű szivárványos ökle.


Fotó: Sallai Zoltán – Szivárványos ökle

Hajdan, mikor a Nagy-Sárrét területét nagyrészt mocsarak és lápok borították, egyik legtömegesebb faj a réti csík  volt, melyet a csíkászok, a csík fogására szakosodott halászok, a környező falvak, városok piacaira óriási mennyiségben hordtak. A mocsarak eltűnésével megritkult, ezért védettséget élvez. A csatornák egy részében, így a Sárréti-főcsatornában is kedvező feltételeket talál, mérsékelten gyakorinak mondható.


Fotó: Sallai Zoltán – réti csík

Forrás: Simay Gábor (2007): Bihari-sík tanösvény

Községi legelő

A régen községi legelőként működő terület nagy része magántulajdon, a központi rész, a leszálló pálya ma is önkormányzati tulajdon, amit napjainkban legeltetéssel és kaszálással hasznosítanak a tulajdonosok és a bérlők. Korábban a terület jó részét legeltették, majd a 20. század második felétől a szovjet hadsereg repülőteret alakított ki, mely erősen degradálta a területet. Ugyanakkor jelenlétük megakadályozta a talaj feltörését, ezért is maradhatott meg ez a nagy kiterjedésű gyep a mai formájában. A katonasággal szomszédos területeket a rendszerváltás előtti időkben a TSZ és a háztáji gazdaságok állatállományával legeltették. Később a jószágok számának drasztikus csökkenésével itt is előtérbe került a terület kaszálása. Ma a terület magasabban fekvő, üdébb részeit, ahol a réti ecsetpázsit sűrűbben és magasabbra nő kaszálással, míg a kopárabb részeket legeltetéssel hasznosítják. 

„A puszta állatvilága

A puszta élővilága gazdag, a pusztai élőhelyekhez kötődő fajok dominálnak, de feltűnnek a szomszédos fás, kevésbé nyílt élőhelyek fajai is.A terület kisemlős-állományát két, egymáshoz igen hasonló emlős kisragadozó is „fosztogatja”. A menyét  kisebb termetű, farka végig barna. A hermelin  valamivel nagyobb, a farka vége fekete. A menyét követi zsákmányát akár annak földalatti járatába is.
Tavasztól egészen nyár végéig hallhatjuk a magasabb fűből a fürj  „pity-palattyolását”. Ahhoz viszont, hogy megpillanthassuk ezt a kicsi tyúkféle madárkát, már jókora szerencsére is szükségünk van. Legtöbbször csak a lábunk közeléből felröppenő madarat látjuk meg.
A puszta legjellegzetesebb madárdalát a mezei pacsirtától  hallhatjuk. Ha az időjárás engedi, rendkívül korán, már február végén visszaérkeznek hozzánk. Fészkét jól elrejti kis fűcsomók tövében, melyben rendszerint négy apró, világos tojást találunk.
Színezetében a mezei pacsirtához hasonlít a nála ritkább parlagi pityer. Egyszerű dalát nászrepülés közben hallatja. Kötődik a kopár, jószágjárta helyekhez, gyakran a hodályok közvetlen közelében bukkanunk rá.
Magányos bokrokon, magasabb kórókon gyakran láthatjuk, amint legnagyobb termetű, egyszerű színezetű sármányfajunk, a sordély  fejét felszegve énekli rövid, pergő strófáit.
Tavasszal vagy nyár folyamán néhány nem itt fészkelő, de a pusztában gyülekező madárfajjal is találkozhatunk. A hozzánk északról érkező, hosszú, hajlott csőrű nagy pólingok és a rövidebb csőrű, kisebb termetű, ritkább kis pólingok  előszeretettel vadásznak rovarokra a legeltetett vagy frissen kaszált területeken.

Legnagyobb pókfajunk, a szongáriai cselőpók  szintén a kopár élőhelyekhez kötődik. Fogóhálót nem sző, pókfonállal bélelt lakócsövéből indul rovarokra vadászni.

A régebbi időkben a ló igen nagyszámban tartott házi állat volt az egész országban. Hátaslóként és igavonó állatnak is tartották. Még a 20. század elején is a hadsereg jelentős méretű igényeit ki kellett elégítenie a lótenyésztésnek. A különféle célokra eltérő fajtákat alkalmaztak. Így hazánkban is számos őshonos, itt kitenyésztett fajtát tartanak számon.

A mezőgazdaság és a hadsereg gépesítésével, a közlekedés modernizációjával a lovak tartása egyre inkább háttérbe szorult. Manapság inkább csak versenyzés céljából, vagy hobbiállatként tartják. A lóállomány általános csökkenése országszerte, így a Biharban is mind néprajzi-kulturális, mind tájképi-természetvédelmi problémákat okoz. A magyarság évezredes kultúrája rengeteg szállal kötődik a lovászathoz, mely a lótartás elhagyásával élő kulturális értékből csupán történelmi-néprajzi emlékké válna.


Fotó: Ványi Róbert – Legelő ménes Földesen

Az állatállomány, így a lovak számának csökkenésével is egyre több vidékről tűnt el a múlt század folyamán az annyira jellegzetes pusztai tájkép, legelő ménesével, egy, esetleg több ágú gémeskútjával. Jószág hiányában a megmaradt füves élőhelyek képe is megváltozott. A tipikus, rövidfüvű puszta fenntartásához meghatározott számú legelő jószág szükséges. Ezeknek a területeknek a kezeléséhez rendkívül jól használhatóak a lovak. Legelésükkel megfelelően röviden tartják a gyepet, taposásukkal fokozzák a terület mikrodomborzati változatosságát, trágyázásukkal növelik a sok állat számára táplálékot biztosító ízeltlábúak számát. Összességében, kivált képen, ha más jószágokkal együtt legelnek, növelik a táj mozaikosságát, ezzel élőhelyet biztosítva különféle madarak és más állatok számára, fokozva ezzel a terült természetvédelmi és tájképi értékét."

Forrás: Simay Gábor (2007): Bihari-sík tanösvény


Fotó: ​Ványi Róbert - Lovak, seregélyek