„A hazai természetvédelem régi adósságát rendezte, amikor 1998 februárjában létrehozta a Bihari-sík Tájvédelmi Körzetet. A Berettyó–Körös vidéken található természetvédelmi oltalom alá került terület 17095 hektár kiterjedésű, 33 Hajdú-Bihar megyei település közigazgatási területén fekszik. A Bihari-sík Tájvédelmi Körzet az itt lévő kistájak szépségeiből szed össze egy csokorra valót, igyekezve megőrizni azokat.”


Fotó: Ványi Róbert - túzok

Földes a Nagy-Sárrét szélén található.

„A Sárrét tájképileg ma hasonlónak tűnhet más Tisza menti alföldi tájakhoz, hiszen ameddig a szem ellát, búzamezők váltakoznak kukoricatáblákkal. A felületes szemlélő számára a terület látszólag semmi olyan vonása nem mutatkozik, amely a Sárrét elnevezést indokolná. Nem is, hiszen ezt a nevet nem a mai táj érdemelte ki, ez az elnevezés ma már történelmi.

Sárrétnek nevezték azt a hatalmas mocsárvilágot, amely az ármentesítések előtt Bihar, Szabolcs, Békés és Jász-Nagykun-Szolnok vármegyék szomszédos területeit borította. A mocsárvilág két részből állt, a Nagy- és Kis-Sárrétből. A Nagy-Sárrét kiterjedt vízi világát főként a Berettyó éltette. A folyó 1866-ig - amíg ásott kanálison Szeghalom alatt a Sebes-Körösbe nem vezették - Bakonszegnél medrét veszítve, a Nagy-Sárrét medencéjében áradt szét. De eljutott ide a Tisza vize is, így állhatott elő az az érdekes jelenség, hogy a réttel összefüggésben lévő erecskék hol előre, hol hátra folytak, aszerint, hogy a Berettyó vagy a Tisza árvize volt nagyobb. A nagyméretű mocsárvilágot az 1860-as években végzett lecsapolási munkák teljesen eltüntették. Ma már Sárrét elnevezés alatt elsősorban nem az elpusztult mocsár helyét, hanem azon emberi települések, falvak és határuk csoportját értjük, amelyek keletkezési körülményeiben, mai arculatuk kialakulásának folyamatában ez a mocsár volt a legfontosabb tényező.

A '90-es évek végi csapadékosabb esztendők adtak némi ízelítőt a hajdani vízi világról, amelyről minden korabeli feljegyzés földet, eget, napot eltakaró madármennyiségről regél. Ma már csak a Hamvas- és a Sárréti-csatorna egyes szakaszai emlékeztetnek az egykori természetes vízfolyásokra.”


Fotó: Ványi Róbert – nyári lúd

Eddig a szó szerinti idézet a Bihari-sík Tájvédelmi Körzetet, azon belül a Nagy-Sárrétet bemutató Daru füzetek sorozatból, az ezt követő részt azonban aktualizálni kell. Hiszen nem folytathatjuk azzal, hogy tavaszi hóolvadások idején…, mert az utóbbi években nincs hó, így nincs hóolvadás sem és rendszeres  nyár eleji esőzésről sem beszélhetünk. Viszont a vizes élőhely közelsége miatt folytathatjuk úgy,hogy bár a tavaszi vízállások nem minden évben alakulnak ki, de a természetvédők munkájának köszönhetőena „tocsogók melletti szárazulatokra rakják le első fészkeiket a bíbicek. Messzire hangzik a pólingok kiáltása, nagy tömegben rebbenek fel egy-egy sólyom vagy rétihéja zavarására a cankócsapatok.”


Fotó: Szilágyi Attila – barna rétihéja tojó


Fotó: Vadász Sándor – barna réti héja hím

Az időszakos vízállásokon kívül a vizes élőhelyrekonstrukció ad otthont a fészkelő és vonuló vízimadaraknak. „A vízparti fűzfák lehajló ágaira építi, fonja fészkét a függőcinege.”  A vízparti csapások és az azokon talált halpikkelyek árulkodnak a vizek környékén élő vidrák jelenlétéről. A Peres (Sárréti-főcsatorna) partján „sétálva megpillanthatjuk a nyári napfényben sütkérező mocsári teknősöket, amelyek egykor olyan nagy mennyiségben éltek a Sárrét mocsaraiban, hogy a községek jobbágyi szolgáltatásai közé tarozott az úri házaknál felszolgált finomság rendszeres biztosítása.” Egyre gyakrabban láthatjuk, főleg a Keleti-főcsatorna partján, a fák törzsein az európai hód jellegzetes rágásának nyomait.


Fotó: Vadász Sándor - függőcinege

„A pusztán elszórva található néhány hektáros erdőfoltok adnak árnyékot a jószágok déli pihenőjéhez. Ezekben a kis erdőkben értékes és sajátos élővilággal találkozunk. Éjszaka már február végén, március elején hallhatjuk az erdei fülesbaglyok huhogását. Itt fészkel elhagyott szarka- és varjúfészkekben, a kék és a vörös vércse, fészekfoglalás idején gyakran lehet látni zajos vetélkedésüket.” A varjútelepek térségünkben ismét jelen vannak, itt a kék vércsék nagy számban, telepesen fészkelnek, de szívesen elfoglalják a természetvédők által kihelyezett, fából készült művészeket is.

Nemcsak kultúrtörténeti és tájképi, de botanikai szempontból is különös jelentőséggel bírnak a még ép, fel nem szántott és be nem erdősített kunhalmok, macskahere, taréjos búzafű található területükön. Az idősebb erdőkben helyenként orchidea fajok virágoznak, mint a védett Kardos madársisak vagy a békakonty.

Forrás: Ványi Róbert és Bona Gabriella, A Bihari-sík Tájvédelmi Körzet